 |
| Az eredményhirdetésen (január 22. ) |
A Lamberg-kastély Művelődési Központ, Könyvtár és Muzeális Kiállítóhely a magyar kultúra napjára Magyar kultúra címmel felső tagozatos diákok és középiskolások számára versíró pályázatot hirdetett.
Szántó Magdolna magyar szakos tanárnő, aki gimnáziumunkban a tehetséggondozást és versenyfelkészítést koordinálja, három tanítványát indította a megmérettetésen. Blaumann Larissza (10. A), Holczinger Barbara (12. A/B) és Gasparics Elmira (9. A) egyaránt díjazott lett, és az oklevelen kívül ajándékcsomagot is kapott.
Gratulálunk diájainknak és kollégánknak is!
Összeállításunkban közöljük a költeményeket. Fotók, illusztrációk: Szántó Magdolna, Lamberg-kastély M. K. K., www.wikipedia.org és www.mindmegette.hu
Holczinger Barbara: Palacsinta
Én, a palacsintasütés nagy mestere,
kinek konyhája a lisztnek szentélye,
írom ezt a verset, mert a tészta hív,
s a serpenyőben az olaj már ,,rí”.
Az első palacsinta mindig kuka, ez a sorsa.
Szétszakad, ragad, ez a baja, buta tészta.
De nem bánom, megeszi a macska,
vagy az öcsém, aki csak ezt kapja.
A második már jobb, de még nem az igazi. Lásd:
kicsit vastag, de legalább nem szívja fel a zsírt.
A harmadikra mondom: ,,Ez már valami!”,
Ám pont akkor csörög a telefon, jaj: valaki!
Tölteléknek lekvár, túró, kakaó is kell!
Ki mit szeret, azt teszek bele. Ó, igen!
A kedvencem a nutella, vallom én,
Mert azzal minden palacsinta szép remény.
A végén ott állok, tésztásan, fáradtan,
de a mosoly az arcomon megmásíthatatlan.
Mert a palacsinta egy csoda, higgyetek nekem,
Még akkor is, ha gyakran már hűlt helyét lelem.
Egy ország, ahol az emberek
nem az életükért küzdenek.
Nem keresik a rosszat, nem keresik a bajt,
A történelmünk az, ami előre hajt!
Honfoglalás, szabadságharc, vérszerződés….
Emlékünk rengeteg, kicsit sem elenyésző.
Katonáink, azok, akik megmutatják,
hogy ha kell, életüket is a hazáért adják.
Ha már felettünk tiszta lesz az ég,
s a szívünkben a béke adja meg a reményt,
büszkén állunk kezünket a szívünkre téve,
országunk lett életünk végéig mindannyiunk szeme fénye.
Gasparics Elmira: Múltból épülő jövő Kőbe írt törvény őrzi a hazát,
vértől ázott föld hordozza szavát,
nem dísz a múltunk, hanem súlyos lánc,
ami megtart, ha gyengül a világ,
s nem enged el az idők sodrán át.
Ősök hangja zeng dalban, imában,
asztal köré gyűjt rendben, csendben állva,
és a szokás tanít meg élni egymással.
Tisztelet nőtt ki mozdulatból, szavakból,
így lett az ember több önnön árnyékánál.
Harang szava száll hegyen és síkon,
összeköt élőt holttal, századokon.
Ünnep és gyász egy tőről fakad,
mert ami volt, ma is velünk marad,
s irányt mutat a meredek úton.
Nem hajolt meg könnyen a magyar szó,
tűzben edződött, kemény és való.
Földhöz kötött, mégis felemelt,
megállt ott is, hol más rég elsüllyedt,
és tartást adott a magyar embereknek.
A magaskultúra nem hangos zaj,
hanem csend, melyben az értelem él,
vers, mely nem kér, csak felelősséget,
zene, mely rendet vág a lélekben,
és türelmet tanít a nemzetnek.
Kódex lapján bölcsesség pihen,
szobor áll őrt az idő peremén,
forma és arány mértéket szab,
összetart mindent, ami széthasad,
ha gyenge lenne a belső fegyelem.
Népdal mélyén dobban a szívünk, faragott fában él a kezünk,
hímzett vászon mesél némán,
egyszerűségben lettünk igazán, azzá,
akik ma is vagyunk.
Amíg emlékezünk, él a hagyomány,
amíg tiszteljük, lesz jövőnk talán,
mert múlt nélkül nincs biztos alap,
csak sodródó, gyökértelen alak,
kinek nevét elviszi a homály.
