A Kárpát-medence. Nem tudhatom, hogy másnak mit jelent, de bennem az óvó, féltő, lágyan átkaroló anyai ölet juttatja eszembe. Ez az otthonunk, honosak vagyunk benne, ezer csodája újra és újra elkápráztat.
A világ számos helye lehet lenyűgöző, lélegzetünk elakadhat tőle, de otthon csak itt lehetünk. Tekints le a Balatonra a fennsíkról, gyönyörködj a végtelen rónaságban a Hortobágyon, csodáld meg a tájat uraló, fenséges Somló-hegyet, bámuld a végtelen hegyeket az ország tetejéről, hallgasd ősszel a szarvasokat a gemenci erdőben, mászd meg a Szársomlyót Nagyharsánynál, vagy csak barangolj a Bakonyban a Római-fürdőnél. Itt vagy otthon, máshol csak turista vagy.
Elődeinkről ránkmaradt katonai erősségek uralják a vidéket ma is, szánj időt rá, hogy olykor végigtekints a tájon, érezd, hogy milyen végtelen szépséget örököltünk. Engedd, hogy beléd ivódjon a látvány Krasznahorka büszke várán, Sümeg várának fokán, a Boldogkői vár gyilokjáróján, a visegrádi palota mellvédjén, vagy a csókakői vár tetején állva.
Ezt a szépséges természeti örökséget lakjuk be századok hosszú során át, kis, törékeny falvak, tanyák népe, teremtve a semmiből házat, hazát, a történelem viharai után újrakezdve töretlen, makacs hittel, hiszen „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”.
Ez a töretlen hit teremtette meg városainkat is, ezt a több évszázados kultúrát szívhatjuk magunkba, ha Sopron utcáit járjuk be, vagy Szegeden sétálunk töretlenül, ha Pécs ódon házai között bandukolunk, vagy a cívis Debrecent fedezzük fel. S hiába lett világváros, Buda és Pest minden pillanatban az otthonos melegséggel tölthet el: itthon vagy.
Nemzetünk nem készen kapta, s nem más néptől vette el kultúráját, hanem kitartó, szívós lendülettel teremtette meg az évszázadok során. Erős hittel, hogy a teremtő Isten mellettünk áll, segít és óv minket, még ha olykor erősen próbára is teszi hitünket. Ezt a töretlen hitet láthatjuk templomainkból áradni.
Az a nép, amely feledi múltját, az feladja jelenét és elveszíti jövőjét. Történelmünk folytonos létharc, megmaradásunkhoz, kultúránk megvédéséhez kellettek a hősök, akik önfeláldozással, a boldogabb jövőbe vetett hittel, vagy csak a sors kegyetlen játékaként sodródva az eseményekkel lettek történelmi kultúránk alakítói. A legenda szerint Rózsa Sándor, a híres betyár fogalmazta meg találóan: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lössz, ahogy lönni köll.”
 |
| A Hymnus kézirata. Forrás: www.kolcsey.org/kolcsey-himnusz/tortenete |
Csak véletlenszerűen válogatva a sajátságos magyar kultúrából, húsvétkor meglocsoljuk lányainkat, szaloncukorral díszítjük a karácsonyfát, végzős középiskolásainknak szalagavató bált rendezünk.
Vagy vegyük csak jellegzetes ételeinket! Jó gulyást csak mi tudhatunk készíteni, egy jó hortobágyi palacsintára tátott szájjal bámulnak más nemzetek. És hát a Túró Rudi… Külföldön élő honfitársaink azt mondják, hogy egy falatka Magyarország.
Hogy érthetnék rajtunk kívül mások, mit jelent napokig csak heverészni a „magyar tengernél”, mit jelent elballagni mindenhonnan, óvodától egyetemig, s mit jelent a késsel keresztet tenni a kenyér aljára, mielőtt megszegjük?
Lehet, hogy kis nemzet vagyunk, de mindeközben nagy is. Hétköznapi kultúránk teremtette meg azt a hatalmas, mindennél fontosabb, csodálatos és szívszorítóan magányos, ugyanakkor méltóságteljes európai művészetet, tudományt, kultúrát, amellyel a világ kincseit gyarapítottuk oly hosszú időn át. Ha mindent számításba szeretnénk venni, itt lennénk szinte az idők végezetéig…
De ha olykor meglátogatsz egy kiállítást, meghallgatsz egy-egy zenedarabot, megismersz néhány tudományos cikket, végignézel egy filmalkotást, elolvasol egy irodalmi művet, akkor te teszed élővé a magyar kultúrát, magad is a részévé válsz.
Szeretném, ha a magyar kultúra napján tiszteletünket fejeznénk ki azzal, hogy megidézünk néhány momentumot. A panoráma szubjektív, más nem is lehet.
A lenyűgöző MunkácsyMihály, Rippl-Rónai József, Csontváry-Kosztka Tivadar
A csodás Beck Judit, Ország Lili, s a magyarrá lett El-Kazovszkij
A monumentális Erkel Ferenc, Kodály Zoltán, Bartók Béla
A virtuóz Fischer Annie zongoraművész, Tallér Zsófia zeneszerző, s a legszebb hangú népdalénekes Sebestyén Márta
A C-vitamin atyja, Szent-Györgyi Albert, Gábor Dénes, a holográfia megalkotója, büszkeségünk, Krausz Ferenc
A napenergia kutatója, Telkes Mária, a klímatudós Ürge-Vorsatz Diána, a biokémikus professzor Karikó Katalin
Filmművészetünk nagyjai, Fábry Zoltán, az Oscar-díjas Szabó István, a mágus Bódy Gábor
És a csodás női rendezők, Gyarmathy Lívia, Mészáros Márta, s a világhírű Enyedi Ildikó
Nem maradhatunk irodalom nélkül…
A varázslatos Mikszáth Kálmán, a halhatatlan József Attila, s a lenyűgöző Pilinszky János
A méltánytalanul elfeledett Szendrey Júlia, a csodás Kaffka Margit, s a titokzatos Szabó Magda
Napestig folytathatnám a sort…
S hogy mi köti össze ezt a végtelenül mély, mindent körülvevő magyar kultúrát? Mi más lenne, mint önmagunk legmélyebb meghatározója, magyar anyanyelvünk.
Hadd idézzem ide Babits Mihály szavait:
„Nyelvében él a nemzet”, mondták régebben s ez a magyarságra nézve majdnem szószerint igaz is. „Valami mágusi befolyása van nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra”, írta Széchenyi a Világ-ban. Napjainkban divat a nyelv szerepét kicsinyelni. De éppen a magyar az a nemzet, amely legkevésbé kicsinyelheti. A magyar nyelv tudása magában még bizonnyal nem tesz magyarrá. A vezeték nem teszi az áramot. A magyar nyelv közeg és vezeték, melyben a magyarság eleven lelkiárama továbblüktet. Ez az áram a faj mélyeiből indult és indukálódott; de a nyelv vette föl és vezette tovább. S a nyelvhez szegődik még ebben a szolgálatban a kultúra, irodalom és művészet, mely a nyelvnek mintegy meghosszabbítása s polifónikus fölerősítése.”
„Aki igaz értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét, melynek hajszálgyökerei visszanyúlnak a gyermekszobába, minden rejtett célzásukkal, kedélyes, furcsa, titkos árnyalatukkal együtt. Az, hogy az illető ezenkívül más nyelven is ki tudja magát fejezni, folyamatosan, esetleg közvetlenül is, jobban vagy rosszabbul, csak úgy magyarázható, hogy tudásának mértékéhez képest minden esetben leszállítja szellemi igényét s eszerint csökkenti mondanivalóját is. Nem mondja például valamire, hogy takaros, szemrevaló vagy aranyos, csak azt, hogy „szép” s nem mondja valamire azt sem, hogy korcs, hőbörödött vagy muris, csak azt, hogy „különös”.”
„Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.”
Végezetül engedjétek meg, hogy idézzem Márai Sándor megszívlelendő gondolatát:
„A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.”
---------
Jegyzet
(1) Forrás: Andorka, Rudolf - Bevezetés a Szociológiába, Budapest, Osiris, 2006, 566—567. o. Fotó: https://gorogokegerben.hu/
